Észak Dél ellen! A hétvégén, szeptember 12-én a Borsod megyei Diósgyőr csapatát fogadjuk a Kórház utcában. Békéscsaba labdarúgó történelmének legeslegelső élvonalbeli mérkőzését majdnem napra pontosan hetven esztendővel ezelőtt, 1945. szeptember 23-án játszották le. A csabaiak ellenfele azon a mérkőzésen szintén egy északi csapat, a Nógrád megyei salgótarjániak voltak. Csak a rend kedvéért írom le a csapatok akkori neveit: Békéscsabai Törekvés MTE és Salgótarjáni BTC. A lényeg nem ez, hanem az, hogy a csabaiak 6-2-re megnyerték a mérkőzést.
Fülöp László (90) a mérkőzés időpontjában pontosan 20 esztendős volt. Bal halfot játszott a csapatban. Hatos szám volt a hátán, mert akkoriban a mezszámokkal a posztokat is azonosították. (Emlékeztetőül: 1 kapus, 2 jobb hátvéd, 3 középhátvéd, 4 balhátvéd, 5 jobb fedezet (half), 6 balfedezet, 7 jobbszélső, 8 jobbösszekötő, 9 középcsatár, 10 balösszekötő, 11 balszélső). A ma is kitűnő egészségnek örvendő egykori focista élete a labdarúgásról szólt és szól a mai napig is. Ő az utolsó élő tagja a Békéscsaba legeslegelső NB I-es labdarúgó csapatának.
– Emlékszik még az első békéscsabai NBI-es csapat összeállítására?
– Hogyne emlékeznék, írja csak le, diktálom a leggyakrabban pályára lépő kezdőcsapatot. Andó – Schwarz-Sági, Krajcsó, Weiner – Marik, Fülöp – Csicsely, Kliment, Imri, Szilasi, Szák. Sokat játszott még Feiht is.
– Akkoriban még nem lehetett cserélni…
– Tényleg nem, ha valaki lesérült, akkor eggyel kevesebben fejeztük be a mérkőzéseket. A kezdőcsapatok végigjátszották a meccseket. Feiht a csatársor bármelyik posztján bevethető volt.
– Kiváló a memóriája. Emlékszik mennyi lett az első csabai NB I-es mérkőzés eredménye?
– Hogyne emlékeznék! Győztünk 6-2-re a Salgótarján ellen. Az időpontot ne kérdezze, azokra nem emlékezem pontosan, de a történésekre tisztán emlékezem.
– Hát arra emlékszik-e Laci bácsi, hány évesen játszotta első felnőtt bajnoki mérkőzését?
– Persze, hogy emlékszem, még tizennégy éves sem voltam. Csapatkapitányunknak úgy köszöntem, hogy csókolom Miska bácsi. Bosányi Miklós volt a neve. Ez még a szövőgyári csapatban, a Rokkában volt.
– Csak Békéscsabán játszott?
– Nem, a MATEOSZ-ban is játszottam az élvonalban, Zakariással és Grosiccsal együtt. A MATEOSZ-ban Zakariás jobb halfot játszott, a válogatottban pedig bal halfot, mert a jobb half ugye Bozsik volt az aranycsapatban. De ez még az aranycsapat előtti időkben történt. A MATEOSZ-ban én voltam a bal half, kiabált is utánam állandóan Szabó Gyuri a középhátvédünk: Fülöp, gyere vissza! Mert én lettem volna, mai szóval élve a védekező középpályás.
– Gyakran előre ment támadni?
– Mentem én, amikor csak lehetett. Magas voltam, jól fejeltem, a szögletekhez mindig fel kellett mennem. De jól is lőttem távolról, egyáltalán, szerettem játszani, mindig a labdát kerestem, ezért kellett rám szólni.
– A MATEOSZ-ból miért jött haza?
– Egy súlyos sérülés miatt. Dr. Kreisz, a budapesti sportszanatórium főorvosa a lábamat is amputálni akarta. De én ezt nem akartam, focista voltam, 23 éves és imádtam a játékot.
– Miért kellett volna amputálni a lábát?
– Mert megsérültem egy bulgáriai barátságos meccsen. A MATEOSZ-al voltunk ott, a válogatott ellen játszottunk edzőmérkőzést. Volt egy játékosuk, aki az első perctől kezdve csípett, harapott, alattomosan játszott és folyamatosan „pofázott” is. Elegem lett belőle, elhatároztam, hogy móresre tanítom. El is jött az igazság pillanata. Befele cselezett a mi tizenhatosunk sarkától, már ötösnél járt, lőni készült. Ekkor jöttem én! Alárúgtam, pontosabban pontosan egyszerre rúgtunk bele a labdába, ő kirepült az alapvonalon túlra, nekem viszont kifordult a térdem. A sérülés következtében fél évvel később csúnyán begyulladt a térdem, tele lett gennyel. Ekkor javasolták nekem az amputációt.
– Ma is elég jól jár mind a két lábán. Hogyan úszta meg a dolgot?
– Felhívtam jó barátomat, korábbi gimnazista társamat, Nánási Jóskát, aki akkor már a csabai kórház sebésze volt. Azt mondta, gyere haza! Összepakoltam és már jöttem is. Megműtött és teljesen rendbe szedte a lábamat, de már soha sem volt olyan jó, mint előtte.
– Laci bácsi! A foci ma is érdekli?
– Természetesen, hiszen a foci a világ a legjobb dolog a világon! Amit csak lehet, megnézek a televízióban, nézem a magyar bajnoki meccseket és a világ legjobb csapatainak a mérkőzéseit és természetesen kijárok az Előre meccseire is. Mindig is kijártam.
– Van klubkártyája és bérlete is?
– Van, kaptam egyet. Mondom, hogy követem az Előre meccseit.
– Idén volt már meccsen?
– Voltam, a legelső DVSC elleni bajnokin. Sajnos nem nyertünk.
– Akkor nyilván látja a különbséget is. Ön abban korban volt aktív játékos, amikor a magyar volt a legjobb válogatott a világon. Ma eléggé távol vagyunk ettől a státusztól. Mit üzenne a ma labdarúgóinak?
– Azt üzenném nekik, hogy ha felmennek a pályára, ne felejtsék el, hogy szívük is van. Szeressenek játszani, élvezzék a játékot! Mert labdarúgónak lenni áldás. Hiszen, mint mondtam, a foci a legnagyszerűbb dolog a világon! Békéscsabán nagyon szeretik a focit! Csak picit kell, hogy menjen a játék és máris kinn lesz a stadionban a fél város! Azt kívánom a maiaknak, hogy sokszor játszanak telt ház előtt!
Laci bácsi focihoz való viszonyát, le sem tagadhatná! Hiszen megállás, sőt kérdezés nélkül is egymás után citálta elő régmúlt idők emlékeit. Beszélt például arról a gólról, amit még az Építők pályán – a Kazinczy utcában volt, ma lakótelep van a helyén – rúgott a felezővonalról az MTK válogatott kapusának, Gellértnek. Úgy történt, mesélte, hogy Gellért kirúgását a félpályánál lekezeltem, felnéztem és láttam, hogy a kirúgás után kinn maradt a tizenhatos vonalánál. Nem sokat teketóriáztam, egyből, élesen, teli rüszttel rárúgtam a labdát, amelyik élesen bevágódott a kapuba, hiába loholt visszafelé. Ezzel a góllal lett 1-1 az eredmény. Igaz, hogy utána kaptunk még tizennyolcat, de ez nem számít. Az számít, hogy még évekig velem riogatták a válogatott kapusát: vigyázz, jön a Fülöp! Meg az számít, hogy egy edzőmeccsen is, dugig volt a stadion!
Fülöp László 2012-ben, az Előre alapításának 100. évfordulója megünneplésének is aktív részese volt, mint díjátadó. Unyatinszkiné Karakas Júlia, az olimpiai bajnokságot nyerő Ónodi Henrietta edzője tőle vehette át az Előre-évszázad sportsikerét dokumentáló oklevelet és a hozzá tartozó virágot. A háttérben férje és edzőtársa Unyatinszki Mihály kacag őszintén Laci bácsi poénján – mert ha lehet, Laci bácsi mindenhez hozzáfűz valami humorosat. Szemüvegben Bökfi János, az Előre-évszázad legjobb súlyemelője.
Közösségi média