Címkézett bejegyzés

2020. 06. 05.   Archív, Archívum – 2020.

Egy legenda búcsúzik, hiszen Hanyecz János kapusedzőnk visszavonul a profi labdarúgástól. Az Előre-családot azonban nem hagyja el teljesen, hiszen a békéscsabai utánpótlás-nevelésből továbbra is kiveszi majd részét. A mindig vidám, poénoktól, ugratásoktól és elementáris beszólásoktól egyáltalán nem mentes Jani-bácsit kérdeztük emlékeiről, döntése hátteréről.

– Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a labdarúgással? Mindig kapus szerettél volna lenni?

– 1974-ben Endrődön, az ottani együttesben kerültem örök életre szóló kapcsolatba a focival. Akkor balszélsőként játszottam az ifi-csapatban és az egyik mérkőzésre nem érkezett meg a kapus, így edzőnk Fülöp Imre bácsi – aki egyébként a testnevelő tanárom is volt – beállított a helyére. Nagyon örültem, hogy beállhattam a csapat mögé és annyira jól sikerült a bemutatkozásom, hogy a másik kapusnak meg is köszönték addigi segítségét – ettől kezdve pedig minden ment a maga útján. 1978-ban kerültem Békéscsabára és egészen 1983-ig az Előre játékosa voltam. Az utolsó évben – bár az első osztályban játszottunk -, de ekkor szerződtem Szarvasra és 1994-ig ott is maradtam. Mindkét klubra igen jó szívvel emlékszem vissza, nagyon szép éveket tölthettem el, sok-sok élménnyel gazdagodtam, melyeket természetesen sosem felejtek el. Az 1994/1995-ös bajnokságban majdnem felkerültünk az NB I-be, de ekkor igazolt le a Diósgyőr. Két évet töltöttem el a DVTK kötelékében – igaz már 34 éves voltam, de hatalmas élmény volt számomra, hiszen például Verebes Józsi bácsival is együtt dolgozhattam. Sajnos egy osztályozón a Fehérvár ellen nem sikerült a feljutás, lejárt a szerződésem, így hazajöttem. Békésen, a harmadosztályú csapatban védtem még négy éven keresztül, majd levezetésképpen a megyei csapatban egészen 45 éves koromig álltam a kapuban.

– Vontál már egyenleget? Hány tétmérkőzésen védtél és hány meccsen ültél a kispadon?

– Igazából még nem számoltam össze, de talán majd most sort kerítek rá. Az biztos, hogy az első osztályban 30 mérkőzésem van, a másodosztályban pedig legalább négyszáz meccsen segítettem csapataimat, edzőként pedig Gyomaendrődön kezdtem működni az akkori harmadosztályban. Amikor kiesett a csapat a bajnokságból, akkor eljöttem és Békésen trénerkedtem tovább. Sajnos itt is kiesés lett a vége – akkor kértek fel, amikor már nem sok esély volt a bennmaradásra. Elkerültem Vésztőre, ott is két szép esztendőt töltöttem el, mint kezdő vezetőedző – hiszen az NB3-ban mindig csak beugró voltam addig. A folytatásban Kondorosra fújt a szél, ahol szintén sok időt töltöttem el. Amikor Dajka László visszakerült Békéscsabára, akkor lettem kapusedző az Előrénél.

– Mióta dolgozol az Előre kötelekében és miért döntöttél úgy, hogy visszavonulsz a profi labdarúgástól?

– Kilenc éve edzem a lila-fehér klub hálóőreit, de most már fizikailag nem tudom megfelelőképpen ellátni feladataimat, így bele kell törődni abba, hogy az ember felett eljárt az idő. Nagyon bízom benne, hogy az utódom nálam sokkal jobban tudja majd segíteni szeretett klubunk dolgait és nemsokára ismét az első osztályban szerepelhet majd a Békéscsaba.

– Melyek voltak a legemlékezetesebb időszakok és mérkőzések számodra – akár résztvevőként, akár a kispadon ülve?

– Nyilván mindenkiben, így bennem is elsősorban az első osztályú meccsek maradtak meg örök emlékként, bár sok más nagy derbiben is volt részem. Kapusként védtem a Győr ellen, amikor nyolcas osztályzatot kaptam a teljesítményemért, ez hatalmas elismerés volt számomra. Sajnos nem sikerült megkapaszkodnom az NB I-ben, voltak jobb képességű kapusok az akkori állományban – közepes szintű labdarúgónak tartottak, így nem kaptam túl sok lehetőséget a bizonyításra. Voltak jó mérkőzéseim és voltak olyanok is, amelyek nem sikerültek fényesen, az idő azonban megszépíti az eseményeket, így gyakorlatilag csak a jó dolgokra emlékszem az egészből. Edzőként megéltem az utolsó első osztályba jutást – ez hatalmas dolog volt, mondjon bárki-bármit. Le a kalappal az akkori srácok előtt, hatalmas munkát, lelkesedést tettek abba a szezonba és ki is jött a lépés mindenkinek. A legutóbbi szép emlékem pedig a tavaly decemberi győztes kupameccs a Fradi ellen.

– Találkozhatunk még Hanyecz Jánossal, ha igen hol és mikor?

– Természetesen nem fordítok teljesen hátat a focinak, hiszen az akadémián pályagondnoki feladatokat látok majd el, ahogy eddig is. Ha pedig belefér még az időmbe a legkisebbek edzéseit is szeretném majd segíteni. Nagyon sok sikert kívánok a csapatnak, a vezetőknek és a szakmai stábnak a jövőre nézve! Vannak tehetségeink, akik vélhetőleg minél előbb beváltják majd a hozzájuk fűzött reményeket, de ehhez természetesen rengeteget kell még mindenkinek dolgozni. Az biztos, hogy megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni és köszönöm mindenkinek a lehetőséget, a sok-sok mérkőzést, izgalmat, sikert és szomorúságot – a foci már csak ilyen, minden egyben!

Jani, köszönünk mindent! A “sas tojást” sosem feledjük!

M.B.

Csatlakozzon YouTube csatornánkhoz:

#dresscodeviolabianco #csakfoci #foci #labdarugas #magyarfoci #1912elore

2020. 02. 06.   Archív, Archívum – 2020.

Mély fájdalommal és megtört szívvel tudatjuk, hogy hosszan tartó, türelemmel viselt betegség után 2020. február 6-án (csütörtök), hetvenkilencedik életévében elhunyt Baukó András (Tusi bácsi), a Békéscsaba 1912 Előre nyugalmazott masszőrje.

A Lilák gyúrója 52 éven keresztül szolgálta az Előrét és számtalan feledhetetlen siker részese, közreműködője volt. A 2015/2016-os szezon után nyugdíjba vonult, de amíg egészségi állapota engedte, továbbra is rendszeresen látogatta szeretett klubját. A 2017-es évben életműdíjjal is kitüntetett legenda legalább 1.500 alkalommal ült a kispadon és csak elvétve akadt olyan esemény, ahol ne tűnt volna fel jellegzetes alakja. Munkája elismeréseként egy időben a magyar ifjúsági válogatott mellett tevékenykedett, és több esetben más csabai klub sportolóinak is a segítségére volt, sporteseményeken vállalt segítő szerepet. Baukó András a lila-fehér egyesülettel átélte az aranykort, a ’80-as és ’90-es évek kiemelkedő eredményeit, de akkor is ott volt, amikor a sikerek elkerülték a viharsarki csapatot. Legalább 50 edzővel dolgozott együtt és több száz labdarúgó izmait dolgozta meg, segítette őket a mielőbbi felgyógyulásban. Klubhűsége, munkabírása és élete mindenki előtt példaértékű lehet.

Tusi bácsit a Békéscsaba 1912 Előre saját halottjának tekinti. Osztozunk a család gyászában, emlékét tisztelettel megőrizzük.

Baukó András búcsúztatására 2020. február 21-én (péntek) 13:00 órától kerül sor a Körösök Völgye Látogatóközpontban (Békéscsaba, Széchenyi Liget). A gyászoló család azt kéri a részvétnyilvánítóktól, hogy egy-egy szál virággal róják le kegyeletüket az elhunyt emléke előtt.

Kapcsolódó hivatkozás:

http://bekeswiki.bmk.hu/index.php/Bauk%C3%B3_Andr%C3%A1s_(1941%E2%80%932020)

2019. 08. 21.   Archív, Archívum – 2019.

Szarvas Péter, Békéscsaba Megyei Jogú Város polgármestere, illetve a Békéscsaba 1912 Előre 2019. augusztus 25-én (vasárnap) az MTK Budapest elleni mérkőzéshez kapcsolódóan köszönti és a szurkolókkal együtt szeretné megünnepelni a 25 évvel ezelőtt bronzérmet nyert Békéscsabai Előre labdarúgó csapatának tagjait.

A rendszerváltás nem kímélte a klubot sem, 1991-ben összeomlott az Előre Spartacus. Így még az év januárjában megalakult a Békéscsabai Előre FC. Az őszi jó szereplés után tavasszal mindössze egy győzelmet ért el a csapat, kiesett az NB II-be. Ekkor nevezték ki a gárda élére a későbbi sikerkovácsot, Pásztor Józsefet. A másodosztályt a kezdeti bizonytalanság után magabiztosan nyerte a gárda, az 1992/93-as szezonban pedig újoncként 5. hely a bajnokságban és kupaelődöntő a Haladás ellen (0–3, 3–1), majd az 1993–1994-es menetelés következett. Nagyon sok egykori szurkoló, néző a mai napig emlegeti ezt az évadot, mint a majdnem megvalósult csoda időszakát. A csapat szinte a teljes bajnoki évadban a tabella élén állva az utolsó három fordulóban bukta el az aranyérmet a Vác ellen. Egyes szurkolói és játékosok vélekedése szerint az MLSZ nem szerette volna bajnokként látni a csabai csapatot.

A jubileumi alkalom lehetőséget nyújt arra, hogy a drukkerek találkozzanak az egykori csillagokkal. Az akkori keret és a stáb tagjai: Baji Tamás, Udvarácz Milán, Árgyelán János, Lucian Ciocan, Csató Sándor, Dávid Zsolt, Fabulya György, Fodor Tibor, Anatolij Gricajuk, Gyura István, Kasik Zsolt, Kulcsár Sándor, Kulcsár Szilárd, Simion Mironas, Mracskó Mihály, Nagy László, Szarvas János, Szenti Zoltán, Jurij Usmajev, Viorel Vancea, Váczi Zoltán, Zahorán Zoltán, Laurinyecz Norbert. Szakmai stáb: Pásztor József vezetőedző, Silviu Iorgulescu másodedző, dr. Dányi József orvos, Baukó András masszőr, Zahorán György technikai vezető, Juhász Gyula és Jankulár István intézők.

Az MTK Budapest elleni mérkőzés félidei szünetében a centerpályára szólítjuk ünnepeltjeinket, de az igazi ünneplés közvetlenül a meccs után kezdődik majd. A műsorvezető Lantos Gábor lesz, az egykori legendás rádiós sportriporter. A díszvendégek között több prominens személyt is felfedezhetnek majd, de kilétük legyen egyelőre meglepetés.

Az eseményről sajtótájékoztató keretén belül tájékoztattuk a médiát, melynek összefoglalóját itt tekinthetik meg.

Szeretettel várunk mindenkit, ünnepeljünk együtt!

Hajrá Lilák!

2019. 06. 17.   Archív, Archívum – 2019.

1974. június 16-án jutott fel az Békéscsaba Előre labdarúgó csapata az NB I-be, ezzel örökre beírta magát a város sporttörténelmébe. Az egykori legendás csapat tagjait Szarvas Péter polgármester kezdeményezésére Békéscsaba önkormányzata köszöntötte vasárnap, a sikeres szereplés 45. évfordulóján.

Időpont: 2019. június 16. (vasárnap) 18:00 óra

Helyszín: Békéscsaba, Hotel Fiume

A világ legnépszerűbb sportága a labdarúgás és a csabaiak is nagyon szeretik a focit. Az 1912-ben alapított Békéscsaba Előre Labdarúgó csapata 45 évvel ezelőtt éppen ezen a napon harcolta ki az élvonalbeli szereplés jogát.

– Ezeket a hősöket sosem felejtjük el, hiszen nekik köszönheti a város, a megye, hogy első osztályú labdarúgó meccseket rendeztek a Kórház utcában. Fontos, hogy figyeljünk ezekre az értékekre, azokra a nagyszerű emberekre, akik akár a sport, akár az élet más területén maradandót alkottak. A legendás focistáinkra büszkék vagyunk, hiszen ők vívták ki először az NB-s jogot Békéscsabának. Most pedig velük együtt idézhetjük fel az egykori nagyszerű pillanatokat– fogalmazott Szarvas Péter a Fiumében tartott ünnepségen.

Békéscsaba alpolgármestere, Kiss Tibor arra hívta fel a figyelmet, hogy a legendás sportolók példaképek, akiknek sikerei láttán nagyon sok gyermek dönt úgy, hogy sportolni kezd. Ezek az emberek jó példaként szolgálnak arra, hogy a sikerekért meg kell küzdeni, sok mindenről le kell mondani, és olyan tulajdonságok birtokában kell lenni, amely az élet további részében is segíti őket abban, hogy minél ügyesebben éljék meg mindennapjaikat. Az alpolgármester az is elmondta: nagy örömmel találkozik azokkal az ikonokkal, akikkel annak idején szurkolóként nem tudott kezet fogni.

Bíró Csaba, a közművelődési, ifjúsági, oktatási és sportbizottság elnöke hangsúlyozta: ahhoz, hogy tudjunk építkezni a jövőben, fontos, hogy a múltbéli érdemeket, eredményeket kiemeljük. Ezekre az alapokra építve lehet sikeres jövője Békéscsabán a sportnak, az utánpótlás-nevelésnek. A felnövekvő generációnak pedig ezek a már nagyszülői korban lévő legendás sportolók adhatnak útmutatást.

A Békéscsabai Előre legendás 74-es focistái közül a egykori kapus, Tóth Márton emlékezett csapatára: 1968-ban kialakult egy törzsgárda, akik 5 és fél után fel tudtak jutni az NB I-be. Hat játékos él még ebből a alapító csapatból, 2 játékosuk elhunyt. Rájuk egyperces néma felállással emlékeztek. Egykori edzőjük Babolcsai György volt az, aki profi szemléletével és követelményével az első osztályba tudta juttatni a békéscsabai futballistákat.

– Akkoriban az Előre pályán volt, hogy 22 ezer ember szurkolt a csapatnak – emlékezett Tóth  Márton, majd hozzátette: nagyon nagyszerű élmény találkozni csapatársaival és feleleveníteni azokat a sikerpillanatokat, amelyeket annak idején átéltek.

A legendás futballcsapat legszebb pillanatait felidéző filmvetítés után Békéscsaba önkormányzata a csapattagoknak névre szóló serleget és az egykori sikereket megörökítő kép- és videóanyagot adott át vasárnap este a Fiume Hotel nagytermében megrendezett ünnepségen.

2019. 01. 30.   Archív, Archívum – 2019.

Pásztor József a megyei bajnokságból érkezve lett csabai legenda.

Pásztor József igazi legenda Békéscsabán: itthon csak ebben a városban futballozott, az élvonalban is csak ott edzősködött, így természetesen innen volt válogatott is. Tizenhárom év alatt 361-szer lépett pályára a Békéscsaba NB I-es csapatában – ezt a rekordot aligha dönti meg bárki is –, majd az ő irányításával lett a klub bronzérmes 1994-ben. Igazi pengés művésze volt a futballnak, nem érdemtelenül imádták a szurkolók.

Fotó: Imre György

– Mai ésszel felfoghatatlan, hogy valaki húszévesen a megyei bajnokságból egyből az élvonalba robbanjon be.
– Manapság nem is fordul elő.

– Hetvennégyben ez hogyan sikerülhetett? És miért csak akkor figyeltek fel önre?
– A szabolcsi Vencsellőn születtem, ott is cseperedtem fel. Minden szabadidőmben sportoltam, leginkább fociztam. Képzést nem kaptam, de nem lehettem rossz, mert többször is hívtak más csapatok, én azonban nem akartam menni, nem tudtam, milyen futballista vagyok. Volt jó állásom, cipészként dolgoztam, mint az édesapám, jól is kerestem, havi 2400 forintot. Amúgy amikor Békéscsabán végül aláírtam, NB I-es játékosként éppen ugyanennyi volt a fizetésem.

– Ezt is nehéz mai ésszel elhinni.
– Pedig így volt. De ugyanennyit keresett a Fradiban Nyilasi Tibi vagy az Újpestben Törőcsik Andris is, mert akkoriban egy húszéves játékosnak ennyi járt, a harmincasoknak pedig úgy hatezer körül. Nagy hülyeség volt, mert például Törő miatt ezrek mentek ki a stadionba, de ezt nem vették figyelembe, és ez sok tehetséges fiatalnak a kedvét szegte.

– A kevés pénz miatt nem vonzotta húszéves koráig az élvonal?
– Dehogy! Amikor tizennégy voltam, az osztályfőnökünk mindenkit megkérdezett, mi akar lenni, és én határozottan feleltem, hogy futballista. Tényleg állandóan sportoltam; télen korcsolyáztam meg pingpongoztam, utóbbiban hívtak Nagykállóra az NB I-be is, de kipróbáltam a röplabdát és a kézilabdát is. A testnevelő tanárunk minden sportágban jó volt, később a vencsellői futballcsapatban játékostársam lett, és az ő példája ragadós volt. Tizenketten voltunk egy osztályban ötödikestől a nyolcadikosig, de ki tudtunk állítani egy futballcsapatot, a kimaradó tizenkettedik ügyetlen volt, de ő megírta nekünk a leckéket, így lett tagja a csapatnak.

– Még mindig nem tudjuk, miért csak húszévesen fedezték fel.
– Felfedeztek korábban is. Két napot töltöttem Rakamazon, majd hazamentem. Hívtak Nyíregyházára, de nem tetszett, aki ott beszélt velem, ezért egy nap után megint hazamentem. Aztán megkeresett Papp László, a Békéscsaba technikai vezetője és Süle István, a klub egyik edzője, és elmondták, még sohasem láttak játszani, de a hírem eljutott hozzájuk, és ez alapján leigazolnának. Azt sem tudtam, hol van Békéscsaba. Adtam magamnak egy hónapot – ez 1974-ben volt –, és azóta is itt vagyok.

– Hogyan lett azonnal alapembere az akkor feljutott Békéscsabának?
– A felkészülés idején a Tisza-kupán játszottunk a Salgótarjánnal, és azt mondták, fogjam le az olimpiai bajnok Básti Istvánt. Lefogtam. Az első bajnokin kezdő voltam az MTK ellen, a másodikon a Vasassal játszottunk, és azt mondták, most Kű Lajost fogjam le. Őt is lefogtam. Valahogy így ragadhattam bent a csapatban.

– Irányítóként, pengés játékosként lett a hetvenes évek egyik legjobb magyar játékosa, nem pedig emberfogóként!
– Akkoriban még ez volt a taktika, mindenkinek fognia kellett a vele szemben lévő ellenfelet. Ezért imádtam a Fradi ellen játszani, mert Ebedli Zoli nem sokat futott és nem is nagyon védekezett, hagyott játszani. Mások bezzeg a mosdóba is követtek, és a huszadik percig ötször agyonrúgtak. Igazi élvezet volt annyi remek futballistával egy pályán játszani. Ha akkor már mehettünk volna profinak, megszállhattuk volna Európa élklubjait is.

– Mindössze kilencszer lehetett válogatott, és bár 1978-ban az év labdarúgója lett, nem került be a világbajnoki keretbe. Ezt hogyan élte meg?
– Akkor nagyon rosszul esett, de amikor később edző lettem, rájöttem, igaza volt Baróti Lajos szövetségi kapitánynak. Ő már korábban kiválasztotta a szűkebb keretét, nem a pillanatnyi forma alapján válogatott, és érthetően nem egy békéscsabai gyerekre bízta a Fradiból, az Újpestből meg a Vasasból érkezett társak irányítását. Egész egyszerűen hiányzott volna az összeszokottság, amit a válogatottban az idő hiánya miatt nehéz megteremteni.

– Akkor miért nem mondott igent valamelyik fővárosi klub hívására?
– Már Békéscsabára is nehezen jöttem, nekem eleinte még ez a város is túl nagy volt. Aztán itt befogadtak, ide­költöztek a testvéreim is – hogyan is mehettem volna tovább? Csak egyszer kacérkodtam a gondolattal, az olimpiai kerettel játszottunk Spanyolországban, én lettem a torna legjobb játékosa, és le akart szerződtetni a Málaga. Csakhogy disszidálnom kellett volna, és ezt nem tehettem meg a családommal.

– Kilencvennégyben edzőként bronzérmet nyert a csapattal. Az volt minden idők legjobb Békéscsabája?
– Nehéz megmondani, de az tényleg nagyon jó csapat volt, az aranyérmet is megérdemelte volna. Vezettük is a bajnokságot, de az utolsó fordulókban sérülések és kiállítások miatt kikaptunk néhányszor, és csak harmadikok lettünk. Pedig az egész ország szurkolt nekünk, annyira látványosan futballoztunk. Ugyanakkor el kell mondani, hogy a fővárosi csapatok akkoriban visszaestek, az állam kiszállása után keresték a tulajdonosokat, és ez nehezítette a helyzetüket.

– Mitől volt annyira jó az a Békéscsaba?
– Én sem tudom. Szinte csak a másodosztályból igazoltunk, a többiek saját nevelésű játékosok voltak, és nagyszerű közösségé kovácsolódtak. Az edzéseken mindent labdával csináltunk, folyamatosan futballoztunk, négy a kettő meg hat a három ellen, gyakoroltuk azt a labdatartást, ami manapság is divatos és korszerű. Nem voltak nagy fizetések, de a megyében privatizáltak néhány nagyobb céget, azok is beszálltak, akadtak olajozók is, akik adtak valamennyit, szóval azt mindenki megkapta, amit ígértek neki. Emellett remek volt a közönség, a békési falvakból különbuszokkal is jöttek az emberek, gyakran játszottunk tízezer néző előtt is.

– A legenda szerint az öltözői fröccsözés is összekovácsolta ezt a közösséget.
– Ez hazugság, és tudom, hogy Váczi Zoltántól ered. Ő a szünetekben bement a mosdóba cigizni, de ennyi, az öltözőben mindig rend és fegyelem uralkodott, minden más, amit mondott, nem igaz, nem véletlen, hogy az egykori társai nemigen állnak szóba vele. Hétfőnként mindig ünnepeltünk egy születés- vagy névnapot, én vittem kolbászt, mindenki megihatott egy, legfeljebb két sört, ez volt az a nagy mulatozás.

– Most mi a funkciója a klubnál?
– Mondjuk úgy, hogy szakmai tanácsadó. Edzősködni már nem akarok, ha megkérdezik a véleményemet, akkor elmondom, és ez ki is elégít.

– Miért nem akar edzősködni?
– Mert elég volt. Kevesen töltenek el ennyi időt egy helyen, nem lehet mindig nyerni, és nem akartam megvárni, hogy miközben folyamatosan gyengül a keret minősége, engem lekiabáljanak itt az emberek a kispadról.

– Az egyik nyilatkozata miatt híressé vált kocsmája megvan még?
– Meg, de már kiadtam bérbe. Az az eset tényleg vicces volt. Egy Vác elleni meccs után kérdeztek a tévések, hogy milyen érzés a sikerek fényében a város főutcáján sétálni, mire mondtam, ott én nemigen járok, az otthonom, a pálya és a kocsma háromszögé­ben élek. Ezt sokan úgy értették, hogy kocsmázom, pedig a kocsma nem az én világom. Tulajdonosként is csak takarítottam és beszereztem az árut, a pult mögött sohasem álltam. Nem nekem való. Olyan sorsú emberek jártak be, akiktől nemhogy nem fogadtam volna el borravalót, hanem inkább meghívtam volna az italukra. Ez viszont nem tesz jót az üzletnek, jobb is így, hogy már nincs vele dolgom.

Forrás: Békés Megyei Hírlap, 2019. január 19.