2023. 12. 13. Archívum – 2023., Archív
Süle István 1943. december 13-án született Mezőhegyesen, így a mai napon töltötte nyolcvanadik születésnapját. A jeles alkalomból Pásztor József kíséretében tettünk látogatást Pista bácsinál és jókívánságaink után felkértük egy interjúra is.
A Békéscsaba Előre Spartacus SC csapata az 1984/1985-ös szezonban.
Ez a csapat lett Süle István irányítása mellett 6. helyezett és az Előre addigi történetének legjobb eredményét érték el.
Fotó: Szigeti Csaba archívumából
Mindenekelőtt Isten éltesse és boldog születésnapot kívánunk!
– Játékosként, edzőként, szakágvezetőként is tevékenykedett az Előrénél. Ha jól tudom a katonaság után került a lila-fehér klubhoz, tagja volt az NB2-es bajnokcsapatnak és részt vállalt az első osztályú szereplésből is – egészen 1970-ig. Mire emlékszik legszívesebben azokból időkből?
– Az NB2-es bajnoki cím nagy dolog volt. Arra is emlékszem, hogy akkoriban kétezer néző volt egy-egy edzőmeccsen is. Sajnos 27 éves koromban megsérültem és ettől kezdve átkerültem a VTSK-hoz, ott adtak egy csapatot, valamint még NB I/B-ben is játszottam néhány meccset. Egy utánpótlás csapatot kaptam, így a serdülőknél kezdtem edzősködni, aztán Szombati Gyuri bácsi helyett kineveztek vezetőedzőnek. Egykori játékostársaimmal dolgoztam együtt: például Varga Bélával, Zahorán Gyurival – úgyhogy hamar edző lettem, és tulajdonképpen így kerültem vissza az Előre kötelékébe. Legszívesebben egyébként arra emlékszem, amikor 74-ben megnyertük a bajnokságot és feljutottunk a második helyen. A vidéki csapatok mind bejártak a meccsekre, sorban parkoltak a buszok a Malom téren, tele volt autókkal, rendőrökkel minden, úgyhogy óriási szám volt. Aztán másodedzőként dolgoztam a harmincas kerettel: salakpályán futtattuk a százszor harminc métereket. Sajnos Gyuri bácsi fél évre rá beteg lett és elhunyt, így aztán Szita Lacival ketten vittük tovább a csapatot úgy, hogy nem volt külön semmiféle más edző, mint manapság. Később aztán fejlődött a futball és már lett kapusedző is, de akkor még nem volt szó ilyesmiről. Akkor már jártam a Testnevelési Főiskolára, közben pedig pályaedzőként dolgoztam. Majd 1976-ban Mészöly Kálmán lett a vezetőedző, akivel nagyon jó barátságba kerültünk. Két évig volt Békéscsabán, aztán elment a Vasashoz, utána pedig Ondrik Pista lett a mester és abban az időszakban is másodedző voltam. Két év múlva Marosvölgyi Karcsi következett, de ő nem tudta kitölteni a két évét, mert 1982-ben Zalait hozták a csapathoz. Végül aztán 1983-ban elhívtak Gyulára, ott voltam egy évig és nagyon jól szerepeltünk, mert vittem fiatal, tehetséges játékosokat is. A következő évben visszahoztak vezetőedzőnek Békéscsabára, így 1984 és 1986 között én voltam. Korábban készült már velem egy riport, de valamiért kimaradt belőle, hogy a mindenkori második legjobb eredményt értem el a csapattal, amire igen büszke vagyok! Óriási eredmény volt, hogy a 1984/85-ös idényben hatodik helyen végeztünk az első osztályban és nem a kiesés ellen kellett küzdeni. Na, szóval ilyen az edzősors, összességében három elnök alatt kellett dolgoznom, de utólag jó szívvel gondolok vissza erre az időszakra. Sosem felejtem el például az Előre Bálokat sem – régebben minden év végén ez volt az egyik fő esemény a városban – és szinte nem is lehetett rá jegyet szerezni. Helyettem Csank Janit hozták 1986-ban, akivel együtt jártam a szakedzőire négy évig. Aztán már igazából nem volt rám szükség, de még egy évig itt tartottak mint utánpótlás szakágvezetőt, majd kinőtte magát a klub és ennyi volt. Megint Gyulára kerültem, onnan pedig tanítani mentem és testnevelőként dolgoztam tovább a szegedi Móra Ferenc Iskolában, valamint a Trefortban – akkor még 611-nek hívták. Innen mentem nyugdíjba, de nyugdíj mellett még óraadóként tevékenykedtem, valamint bekerültem a Szövetségbe is, így egészen hetvenhét éves koromig dolgoztam. Most már azért érzem magamon, hogy gyengülök, mentálisan viszont igyekszem karbantartani magam, például rendszeresen sakkozom.
Baji Tamás és Süle István.
Fotó: Szigeti Csaba archívumából
– Mérkőzésekre ki szokott még járni?
– Még az edzésekre is kijártam néha és megyek a meccsekre is, de a lábam miatt mostanában nem nagyon tudok. Van egy kis elektromos biciklim, azzal ki tudok azért menni és leállok a kerítés mellett – ott ahol a mentők állnak -, viszont a szemem sem az igazi sajnos, így nem nagyon látom már hogy a pálya másik végén mi történik. Na, de megyek és az a lényeg.
– Figyelemmel kíséri az Előre jelenlegi szereplését?
Hogyne. Ha nem tudok kimenni, akkor vagy Pásztort zaklatom az eredmény miatt vagy megnézem az interneten. Csak az a baj, hogy már nem ismerem a játékosokat személyesen, így nem olyan igazi a dolog.
– Kikkel tartja még a kapcsolatot?
– Szerencsére majdnem mindenkivel, aki még él. Na, nem naponta, de azért hetente egyszer-egyszer biztosan beszélek mindenkivel – Józskával, Tóth Marcival viszont szinte napi szinten. Amúgy pedig még csináljuk a Veterán Bajnokságot és kérlek szépen ez már tizenhat éve megy. Aki az ötvennyolcadik évébe lép, az már játszhat, de belőlük csak kettő lehet a pályán, szóval igazából hatvan éven felülieknek szól ez a dolog. Például az Orbán Ambrus 73 éves, a Kucsera Misi 74, aki sofőrünk volt annak idején az Előrénél. Nagy sportember egyébként, mert teniszezik, meg biciklizik és kutyát sétáltat. De, említhetném még Zielbauer Miksát is, aki szintén benne van a korban.
– Hogy telik a születésnap? Megünneplik?
– Persze, szombaton lesz egy buli és a gyermekeim is hazajönnek külföldről. Az egyik Finnországból érkezik pénteken és itthon is maradnak ebben az évben. Már régebben költöztek ki, több helyen is éltek a finneknél és már az unokám is ott jár egyetemre. A másik gyermekem Belgiumban él, holland férje van és két kislányuk. Természetesen ők is hazajönnek, de csak a hétvégére, mert hétfőn még iskola van, úgyhogy menniük kell vissza.
Amikor Puskás Öcsi 1984-ben Békéscsabán járt és belátogatott az Előre öltözőjébe, akkor épp Süle István volt a vezetőedző.
Fotó: Szigeti Csaba archívumából
– Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzés – akár játékosként, akár edzőként?
– Egyértelmű, hogy amikor 1986-ban az Üllői úton, húszezer ember előtt 0-1 arányban legyőztük a Fradit. De soha nem felejtem el, hogy 1985-ben a Debrecent hazai pályán 5-3 arányban tudtuk megverni. Sok szurkoló volt azon a meccsen is és az volt az egészben a vicces, hogy félidőben 0-4-re vezettünk, a vége 3-5 lett, itthon meg letolt a vezetőség, hogy kaphattunk három gólt egy félidő alatt?! Úgyhogy ilyen is volt. De emlékszem még egy tatabányai mérkőzésre is, egyszóval mozgalmas időszak volt.
– Mit szól a Magyar Válogatott szerepléséhez, követi az eredményeket?
– Miután olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy bekerültem a Szövetségbe, így mindig tudtam jegyet szerezni a válogatott meccsekre és még külföldre is elmentem. Fiatal koromban például kivétel nélkül minden meccsre kimentem. Mikor Pesten voltam tanuló a Vasas adta a labdaszedőket és óriási szó volt, hogy 1958-ban – akkor volt TV először Magyarországon – Süle Pityut látták Mezőhegyesen is a televízióban. Amikor pedig már menő labdaszedő voltam, akkor mindig a szögletzászló közelébe helyezkedtem, mert azt mindig mutatták a televízióban. Biztos vagyok benne, hogy jövőre olyan szereplést mutat majd a válogatott, amire nagyon régen várt mindenki! Nagyon szurkolok!
– Egészség rendben van?
– Hát nyolcvanévesen azért már nem minden tökéletes, de ahogy már mondtam igyekszem karbantartani magam: sakk, sudoku. Sajnos júniusban elestem itthon és combnyaktörésem lett, három hónapig kellett volna kórházban lenni, de kettő után elkéredzkedtem, mert tulajdonképpen nem csináltam ott semmit egész nap. Bejártam a kezelésekre, járókerettel, majd bottal tréningeztem, úgyhogy nagyjából rendben vagyok, de két métert már nem fogok ugrani, az biztos.
Jó egészséget, kitartást és még egyszer boldog születésnapot kívánunk!
M. B.
Közösségi média